Ha valaki beteg volt a gyerekek közül, annak kikérte és elvitte a házi feladatot, otthon átvette vele a leckét, hogy le ne maradjon az iskolában. Ott volt az életünkben, mindenki sorsát figyelte. Szemmel tartotta emberré válásunkat.

Én azt hittem, kő vagy hógolyó repült a sekrestyébe. Miklós atya a tettes után eredt, és mi, gyerekek is felugrottunk a helyünkről, de mire kiértünk, már el is kapta a tíz-tizenkét éves dobálózót. Nem tudjuk, mit mondott neki, de néhány elteltével ez a fiú elkezdett hittanra járni.

Egyszer Miklós atyával Keszthelyre utaztunk. Hárman voltunk vele ministránsok, atya vezette a Trabantot. Megérkeztünk, ahol aztán megtudtuk: a szállásadó nincs sehol. Emiatt az éjszakát a temető mellett, az autóban töltöttük. Mi, ministránsok a helyszűke miatt felváltva aludtunk, atya ébren maradt, őrködött.

Máig emlékezetes, hogy egy téli, havas délutánon a kálvária oldalában kiáltás hallatszott: vigyáztam! Miklós püspök száguldó szánkója elől bizony ugrálniuk kellett az embereknek.