Coco Chanel neve fogalom a divat világában. Alighanem ő volt a divat világtörténelmének első s talán mindmáig legnagyobb diktátora. Az elegancia és sikk netovábbjának számító szegélydíszes kosztümjeit és „kis fekete ruháit” ma is nők milliói hordják, királyok és trónörökösök hitvesei éppúgy, mint egyszerű háziasszonyok. Chanel forradalmat csinált a maga szakmájában. Nem csoda hát, hogy nem mindennapi, sikerekben és kudarcokban egyaránt bővelkedő, hol csupa ragyogás, hol árnyékba borult élete sokakat megihletett, köztük a francia Henry Gidelt is.Az egyházi árvaházban, jótékonyságból felnevelt Gabrielle Chanel igazi self-made lady volt s rendkívüli egyéniség. Hamar megunta, hogy egy gazdag aranyifjú kitartottja legyen, és Párizsba ment, hogy maga keresse meg a kenyerét. Az első években kalaposként dolgozott, csak az I. világháború alatt kezdett ruhákkal foglalkozni, de akkor rögtön fenekestül felforgatta a divatszakmát: felszabadította a nőt a fullasztó fűzők, a szűk bukj-el-szoknyák, a malomkeréknyi, virágoskertekkel és madárfészkekkel díszített kalapok, a mesterkéltség, a cicomák uralma alól. A divat puritánja, janzenistája lett, a szabásvonalakat saját fiús, vékony alakjához igazította, bő, levegős, lezser ruhákat tervezett. Innen ívelt fel a fantasztikus karrier: hatvan alkalmazottól háromezerig, a milliós bevételekig, a pazar villákig és kastélyokig, a híres Chanel-parfümökig és bizsukig, a szenzációszámba menő divatbemutatókig, amelyekre a tengerentúlról is tódult a publikum, hiszen Chanel - francia létére - sokak számára az amerikai álmot testesítette meg. Coco azonban nemcsak zseniális divattervező, hanem bámulatos üzletasszony is volt: kemény, megalkuvást nem ismerő, végtelenül konok, szarkasztikus és egocentrikus egyénisége éppúgy fogalommá vált, mint stílusa. A szerelemben nem volt olyan szerencséje, mint a munkájában. Igaz, soha nem akart férjhez menni, s szeretői között egyaránt akadt angol királyi herceg és német diplomata, híres költő és még híresebb filmrendező. Reneszánsz egyéniségéhez hozzátartozott, hogy iskolázatlan és kezdetben műveletlen fiatal nő létére mecénásként pártfogolta kora művészeit: Sztravinszkijt éveken át családostul eltartotta, Gyagilevet ő temette el, Cocteau lakbérét és gyógykezeléseit a saját zsebéből fizette. A két világháború között házába, pontosabban palotájába bejáratos volt a francia kultúra színe-virága, és ő maga nem egy korszakosnak tekintett színházi produkcióhoz tervezett jelmezeket. Gidel monográfiája, a téma jellegénél fogva, miközben hosszan elidőz a magánélet festőibb epizódjainál, elsősorban a szakmai és társasági élet jeleneteit sorjáztatja. A mű talán legnagyobb erénye, hogy izgalmas karrier-regényként, egy színes s ellentmondásos egyéniségű, vasakaratú nagyasszony életének krónikájaként és hiteles, az egész XX. század történetét felölelő kordokumentumként is olvasható.