Jean-Louis Fournier Femina-díjas megrázó könyve a szerző két fogyatékkal született gyermekéről szól - történetüket az apa szülői érzékenységgel és jótékony iróniával, az elfogadás jegyében írta meg. Szívszorító, olykor mulatságos történetek sorakoznak a lapokon. Semmi kioktatás nincs benne, a végén mégis tudjuk: ez a dráma mindannyiunkkal megeshet, és adottságaink szerint el kell viselnünk. A Czeizel Endre előszavával megjelent mű világsiker, eddig több mint 25 nyelvre fordították le.

Részlet dr. Czeizel Endre orvos-genetikus előszavából
Nehéz szavakat találni e megrázó apai vallomás elolvasása után…
A várandóság kilenc hónapja alatt minden leendő szülő egészséges újszülöttjének világra jöttében reménykedik, de a kisbabák mintegy négy százalékánál szembesülniük kell a kegyetlen ténnyel, gyermekük rendellenesen jött a világra. Ilyenkor a szülők reakciói nagyon eltérőek: a gyermek megtagadásától és intézetbe adásától a szülői önfeláldozás megrázó példáiig, amikor valamelyik szülő, általában az anya feláldozza magát és minden idejét a fogyatékos gyermek gondozására fordítja. Van azonban egy általános szabályszerűség, nem szokás e rendellenes gyermekekről beszélni. E kis könyvecske írója, apaként, e szokással szakított és kendőzetlenül - a művészekre jellemző kitárulkozással - írta le sokszor meghökkentő, de a szakember számára érthető keserveit.
A kézirat olvasásakor gyakran eszembe jutott, kikhez is szól ez a könyv. Bizonyára elsősorban a sorstársaknak lehet fontos. Emlékszem az első szülői értekezletre, amit a végtaghiányos rendellenességgel világra jött gyermekek szüleinek tartottunk, hogy tájékoztassuk őket a feltételezett okokról, teendőikről és az újabb gyermekvállalás előtti tanácsadás fontosságáról. A végén, a személyes beszélgetések során, azonban kiderült, hogy nem is ezek az információk voltak számukra a legfontosabbak, hanem a többi rendellenes gyermek látványa.
Ahogy egyikük mondta: „Idáig azt hittem, csak engem vert meg az isten gyermekem karhiányával, de most belátom, hogy más szülőknek még ennél súlyosabban fogyatékos gyermeke is van…” Ugyanakkor jó lenne, ha minél több szerencsés, egészséges gyermekkel megáldott szülő is elolvasná e kötetet, hogy jobban megértsék, és esetleg segítsék a fogyatékos gyermekek szüleit.

Részlet:

„Kedves Mathieu!
Kedves Thomas!

Amikor kicsik voltatok, néha kísértést éreztem, hogy karácsonyra könyvet ajándékozzak nektek, mondjuk egy Tintin képregényt. Azután közösen végignézhettük volna. Én szinte fejből tudom a Tintineket, többször elolvastam őket. Soha nem tettem, nem lett volna értelme, nem tudtatok olvasni. Soha nem fogtok olvasni. Végig építőkockát vagy kisautót kaptok karácsonyi ajándékba… Most, hogy Mathieu olyan helyen keresi a labdáját, ahol már nem tudunk neki segíteni a keresésben, most, hogy Thomas ugyan még mindig e földön van, de értelmileg már nagyon is a fellegekben jár, mégiscsak megajándékozlak benneteket egy könyvvel. Egy könyvvel, amelyet nektek írtam. Hogy ne felejtsünk el benneteket, és ne csak a fogyatékkal élők igazolványába ragasztott fényképként maradjatok fenn. Olyasmit akarok leírni, amiről soha nem beszéltem. Talán lelkifurdalásaimat. Nem voltam nagyon jó apa. Sokszor nem tudtalak elviselni titeket, nehéz volt szeretni benneteket. Angyali türelem kellett hozzátok, és én nem vagyok angyal. Meg akarom mondani nektek: sajnálom, hogy nem tudtunk boldogok lenni, és talán bocsánatot is kérek, amiért félresikerültetek.

Nem volt szerencsénk, sem nektek, sem nekünk. Titeket pottyantott ránk az Ég, de hát lehetett volna az ominózus fél tégla is. Félre a siránkozással. Ha fogyatékkal élő gyerekekről beszélünk, az alkalomhoz illő képet vágunk, mint amikor valami katasztrófa kerül szóba. Most az egyszer szeretnék mosolyogva beszélni rólatok. Ti megnevettettek engem, és nem mindig akaratlanul. Nektek köszönhetem, hogy némi előnyt élveztem azokkal a szülőkkel szemben, akiknek normálisak a gyerekeik. Nem kellett foglalkoznom a tanulmányaitokkal, sem pedig a pályaválasztásotokkal. Nem kellett döntenünk, reál vagy humán tagozatba járjatok-e. Nem okozott fejtörést, mit fogtok csinálni később, egy-kettőre kiderült, mit: semmit. Ami szintén fontos, sok-sok éven át ingyen matricát kaptam a kocsimra*. Nektek köszönhetem, hogy nagy amerikai kocsikat vezethettem.

Thomas tízévesen ült be először a Camaróba, azóta mindig megkérdezi:
- Hova megyünk, papa?
Eleinte azt válaszoltam neki:
- Hazamegyünk.
Egy perc múlva, ugyanolyan édesen teszi fel ugyanazt a kérdést, nem jegyez meg semmit. A tizedik „Hova megyünk, papára” nem felelek…
Nem is nagyon tudom, hova megyünk, szegény Thomas-m.
A vesztünkbe rohanunk. Egyenesen a falnak megyünk.
Egy fogyatékos gyerek, azután kettő. Miért nem mindjárt három…
Nem számítottam rá.
Hova megyünk, papa?
Az autóútra megyünk, a forgalommal szemben.
Alaszkába megyünk. Megsimogatjuk a medvét. Felfalatjuk magunkat.
Gombászni megyünk. Gyilkos galócát szedünk, csinálunk egy jó rántottát.
Uszodába megyünk, leugrunk a legmagasabb trambulinról, abba a medencébe, amelyikben nincs víz.

A tengerpartra megyünk. A Mont-Saint-Michelre megyünk. Sétálunk a futóhomokban. Elsüllyedünk benne. A pokolba megyünk.
Thomas rezzenetlenül folytatja:
- Hova megyünk, papa?
Lehet, hogy csúcsot javít. Századszorra csakugyan nem lehet ellenállni neki. Mellette az ember nem unatkozik, Thomas a running gag (visszatérő poén) bajnoka.

Tegye fel a kezét, aki sosem félt attól, hogy a gyereke nem lesz normális.
Senki sem tette fel a kezét.
Mindenkinek megfordul a fejében, ahogyan mindenki gondol a földrengésre, ahogyan mindenki gondol a világ végére, valamire, ami csak egyszer fordul elő.
Én kétszer éltem át a világvégét.”