„Egyre gyakrabban zaklattak az utcán.
Természetesen nem minden férfi ismerte fel bennem Zarifát, a karmesternőt, de a megjelenésem irritálta őket: a ruhám, a nadrágom, a tornacipőm, a lazán a hajamra vetett kendőm.

A fővárosban voltunk ugyan, de a háború, meg a falujukból elüldözött vidékiek beözönlése Kabulba azzal járt együtt, hogy beszabadult ide egyre több maradi felfogás is. Harminc-negyven éve készült fényképeken még látni lányokat hajadonfőtt, térdig érő szoknyában, de ma már ilyesmi elképzelhetetlen lenne. Mintha a mi társadalmunk nem nyitottabbá válna, hanem éppen hogy bezárkózna, a gondolkodás beszűkülésével párhuzamosan.
Minél mostohább az ország helyzete, annál merevebbé válnak az emberek nézetei.”

Zarifa Adiba nevét akkor ismerte meg a világ, amikor 2017-ben, tizennyolc évesen Afganisztán első és egyetlen, harminc tagú női zenekarát vezényelte a davosi Világgazdasági Fórumon. Nem lenne ebben semmi különleges, ha nem a még ma is szinte gyermekként férjhez kényszerített afgán nőkről lenne szó, akiknek tilos a zene és a tanulás, mint ahogy úgyszólván minden tilos és életveszélyes ebben a férfiak uralta, tálibok fenyegette világban. A könyv, amely Anne Chaon, az AFP újságírója segítségével kapta meg végső formáját, Zarifa szenvedésein, harcain, reményein és sikerein keresztül végigvezeti az olvasót a húsz évvel ezelőtti és a mai Afganisztán poklán.