Babits élete utolsó szakaszában szívesen eljátszott nemesi származásának gondolatával, még Ipolyi Arnold magyar mitológiáját is forgatta, amiből azt olvasta ki, hogy a babics szó a régiségben varázslót, vajákost jelent, de azért hozzáteszi: „talán a hiúság délibábja az egész”. Az volt, már Ipolyi is rájött, hogy hamis úton indult el, etimológiai szótárunk pedig nem is tud babicsról, babicsolásról. A nemesség azonban más kérdés, s már 1906 elején azt írja Kosztolányinak, „magyar nemesi családból származom (igen büszke vagyok rá) úgy apai, mint anyai részről”, de ez a csendes kérkedés inkább dac, az Új versek Adyjával szemben érzett gyanakvás, aminek hangot is ad, midőn azt kérdezi, „vajon Ady ősmagyar családból származik-e”. Világirodalmi párhuzamot keresve a Weimartól távol élő Schillerre gondolhatunk, aki hasonló féltékenységgel figyelte Goethét, nem tudva, hogy szövetségest, sőt barátot kell-e látnia benne, vagy ellenlábast.